Május 4-én lehetőségem volt részt venni az idei TEDxDanubián, az egyik legnagyobb magyarországi TEDx rendezvényen. Néhány héttel azelőtt még én sem gondoltam volna, hogy ezt az amúgy átlagos, irodában kókadozós csütörtöknek ígérkező napot a MÜPA-ban fogom tölteni, de időközben kiderült, hogy beválogattak a szervezőcsapat egy saját kezdeményezésébe, a TEDxConversations nevű programsorozatba, így TEDx nagykövetté váltam – és így meghívást nyertem a konferenciára is.
Hogy ez az egész miért érdekes a Booktion! szempontjából, azt majd egy külön posztban szeretném elmesélni, egyelőre annyit árulnék el, hogy hasonló szellemiségben és “módszerekkel” szeretnék működni ebben a programban is, mint ahogy azt már a Booktionökön megszokhattátok. Viszont ez a bejegyzés igazából tényleg csak az, aminek látszik: egy beszámoló az eseményről, mert úgy gondoltam, függetlenül attól, hogy közvetlenül a Booktionhöz nincs sok köze, talán érdekes lehet, milyen is megélni egy ilyen programot résztvevőként.
TED-es eseményről bizonyos értelemben felesleges beszámolót írni, mert az érdemi részét, vagyis az előadásokat úgyis minden érdeklődő vissza tudja nézni az esemény honlapján. De talán mégsem felesleges leírni, milyen is egy ilyen program hangulata, légköre. A TED, bár több mint harminc éve létezik már, mégis csak az utóbbi években tört be a köztudatba, nyilván a Youtube-nak és egyéb videomegosztóknak is köszönhetően. Mára már egy hiteles „brand”, trendi, sőt, szinte már mém, közhely. Ettől még, vagy épp ezért, eljutni egy TED eseményre presztízsértékű. A lelkesedés mellett, bevallom, voltak bennem félelmek is, azzal kapcsolatban, hogy mit fogok ott tapasztalni, milyenek lesznek az emberek, a közeg, hogy fogok én illeni bele. Ami körül ekkora a felhajtás, a hype, az mindig gyanús…:)
De lássuk, mennyire váltak be vagy cáfolódtak a félelmeim…
Reggel egészen korán érkeztem, mert a TEDx nagykövetek és mecénások számára szerveztek egy zártkörű ismerkedős, beszélgetős, kávézós programot.
A regisztrációs pultnál mindenki megkapta a névkártyáját, amire felkerültek azok, a résztvevő által előre megadott kulcsszavak, amikről az adott ember szívesen beszélget, ami érdekli. Ez arra szolgál, hogy könnyebben beinduljanak a beszélgetések, könnyebben megtaláld az azonos érdeklődésű embereket. Kicsit szkeptikus voltam a módszer működését illetően, de aztán a saját szememmel láttam, ahogy két, addig egymás számára idegen ember ezek kapcsán egyszer csak letelepedik kényelmes babzsákokra és beszélget egy jót. 🙂
Már reggel összefutottam néhány nagykövet társammal, akikkel az egy héttel ezelőtti eligazító/ismerkedő beszélgetésen ismertem meg, és tulajdonképpen az egész napot velük töltöttem. Sokkal jobb volt ez így, mint egyedül kószálni, ez a nap így részben a mi ismerkedésünkről is szólt, amit egyáltalán nem bántam.
A reggeli program irányított részén négy kerekasztalbeszélgetés közül lehetett választani, különböző, érdekes témákban. Én hosszas gondolkodás után (legszívesebben mindegyikhez leültem volna) a „munka jövője” témájút választottam. Vegyes társaság gyűlt össze, férfiak, nők, a huszonéves korosztálytól elkezdve, egészen a hatvanasig. Már itt megtapasztaltam a TED-es programok egyik szimpatikus sajátosságát: nem az volt az érdekes, hogy ki melyik cégnél dolgozik, milyen beosztásban, mekkora „fejes”, hanem csak a különböző tapasztalatok megosztása. A hatvanéves, befutott cégvezető és a multi alkalmazottja is egyenrangú félként vehetett részt a beszélgetésben. Rám rettentően frissítőleg hatott, hogy olyanokkal kerültem egy közegbe, akikkel amúgy nem. Általában a saját korosztályommal, a saját élethelyzetemhez hasonló helyzetben lévő emberekkel beszélgetek, de most kiléphettem ebből a közegből, és megismerhettem más nézőpontokat is. Máris tágult a világ, pedig még 9 óra se volt. 🙂
A beszélgetés után még megosztottuk az élményeket a más asztalokhoz ülő társaimmal, majd indultunk magára a konferenciára. Nekem, aki kicsit háklis vagyok a pontos időtartásra (nem szeretem, ha egy program túl sokat késik vagy túlságosan elhúzódik a megadott időkeretekhez képest, illetve a saját szervezett programjaimon is igyekszem tartani a kereteket), különösen jólesett, hogy szinte másodperce pontos kezdéssel és szakaszzárással számolhattunk.
A konferencia három blokkból állt, és már az első elején elhangzott a javaslat, hogy próbáljunk meg minden szekcióra más helyet találni magunknak. Ezt meg is fogadtuk, és szépen lezongoráztuk a bevonódás evolúcióját: az első blokk alatt magasan, a karzaton ültünk, a második blokk alatt a „legjobb helyen”, középtájon a földszinten, majd pedig a végére már teljesen otthon érezve magunkat, bevállaltuk a színpad elé ledobált babzsákokat is. 🙂 Tényleg frissítő volt más és más szemszögből is megtapasztalni az előadásokat.
Magukra az előadásokra túlontúl részletesen tényleg nem térnék ki, mert aki akarja, visszakeresheti őket, de azért néhány szubjektív benyomást, egy kis kedvcsinálót megosztanék: az egész konferencia kulcsszavai az Alone-together voltak, vagyis tulajdonképpen az esemény azt tűzte ki célul, hogy közösen gondolkodjunk arról, hogyan is vagyunk mi együtt ebben az alapvetően nagyon is individualizálódó világban. Az első blokk címe a „Valószínűtlen születések” volt. A legelső előadó azzal kezdte, hogy megkért minket, csukjuk be a szemünket, és tartsuk is végig csukva az előadása alatt. Nyilván nem véletlenül éppen ő nyitotta meg a TEDxDanubiát, mert már itt érezhette az ember, hogy egy nem mindennapi, komfortzónafeszegetős élményben lesz része. Szóval igen, az első előadást úgy hallgattam végig, hogy szinte még csak rá se néztem az előadó arcára. 🙂 Egyébként ő a hangok segítségével vezetett minket végig az emberi evolúción.
A hangok, a zene, egyáltalán, a hallás, mint fontos üzenetek közvetítője egyébként vissza-visszatérő eleme volt az egész konferenciának. Már itt, az első blokkban hallhattunk zenét is, Győri Noémi fuvolázott nekünk, de a későbbi szekciókban is szerepeltek zenészek, zenével foglalkozó szakemberek.
Az első blokk alatt egyébként az volt az érzésem, hogy eléggé a felszínt kapirgáljuk, azt éreztem, hogy bele-belekapunk sok mindenbe, de nincs igazi mélység, még nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Aztán a nap végére azért összeállt a kép, hogy ez valószínűleg tudatos koncepció volt: a felszínen kezdtük, és innen mentünk egyre mélyebbre.
Ennek a szakasznak az egyik legemlékezetesebb előadását egyben eléggé kakukktojásnak is éreztem, ugyanis nem a hagyományos előadói formát követte, hanem egy összművészeti performansz volt: Csőre Gábor adta Kemény Zsófi versét, amit a Majális című festmény egyik szereplőjének szemszögéből írt. Érdekes kísérlet volt, ugyanúgy megvolt a „felszínességből egyre mélyebbre” íve, mint az egész eseménynek, nekem nagyon tetszett.
A blokk végén megint csak a zenéé lett a főszerep: élőben is meghallgathattuk a Mindenki című kisfilmben szereplő kórust.
A blokkokat viszonylag hosszú, 1,5-2 órás szünetek szakították meg, ez is a tudatos koncepció része, hogy legyen idő beszélgetni, ismerkedni, feldolgozni a történteket, na meg persze eszegetni, iszogatni. A szünetekben is nehéz volt unatkozni, minden sarkon más és más programok vártak, ez is kicsit eklektikus volt (nekem talán már túlságosan is:)), volt itt minden tánctanítástól kezdve, virtuális valóságig. Mi leginkább csak beszélgettünk, kávézgattunk és szívtuk magunkba az atmoszférát.
A szünetekben egyébként már kicsit be lehetett pillantani abba is, hogy milyen is lesz a TEDxConversations program, ugyanis az egyik sarokban kialakítottak egy négy asztalból álló kis teret, ahol a következő „évad” négy témájáról lehetett teljesen kötetlenül beszélgetni. Ez már csak azért is hasznos volt, leendő szervezőként, mert jól le lehetett mérni, melyik témákra lesz nagyobb, illetve kisebb érdeklődés. 🙂 Mi is odaálltunk a kicsit mostohagyereknek tűnő „Áldás vagy átok a globalizáció” asztalhoz, és beszélgettünk egy jót az ottani moderátorral, aki megosztotta a nagykövetként szerzett tapasztalatait is, velünk, az új generációval…:)
Ahogy említettem, az első szakaszban még nem állt össze a kép, azt éreztem, hogy túlságosan sok mindenbe belekapunk, de nem éreztem a koncepciót, vagy a mélységet. Az első olyan élményem, amikor azt éreztem, hogy na ez már igencsak mélyvíz, akkor volt, amikor a második szakaszban Lakatos Márk után, aki arról beszélt, hogy mennyire rugalmasan átjárhatóak, illetve kulturálisan kódoltak a társadalmi nemek, és ahelyett, hogy egymás bugyijában turkálunk (már persze képletesen), inkább azt kellene kérdeznünk a másiktól, hogy „te milyen ember vagy” –, szóval a nemi szerepekről szóló, gondolatébresztő és inspiráló előadás után következett Szabó András Ákos ex-sknihead, aki őszintén elénk tárta, hogy mi motiválta a bőrfejűekhez való belépésre, illetve miért lépett tovább, és kihangsúlyozta, miért is fontos egymás megértésére törekednünk. Két ilyen, homlokegyenest más perspektívából, mégis esszenciálisan ugyanarról a dologról szóló előadás után kezdtem azt érezni, hogy itt igen is történik valami, és nem csak egyszerűen az, hogy eltöltünk egymással egy kellemes napot.
A második szakaszban egyébként még olyan érdekes témák kerültek terítékre, mint a Mars kolonizálása, a demokrácia rendszerének megreformálása, a bevándorlás kérdése… szóval csupa könnyed, laza téma. 😛
A harmadik szakasz címe az volt, hogy A remény racionalitása, és igazából ez volt az a szakasz, ahol talán a legtöbbet nevettünk, mosolyogtunk és a szó jó értelmében véve szórakoztunk. De azért a szánkat is tátottuk, én legalábbis biztosan, már az első előadás alatt, amikor Bozsik Gyöngyvér tolmács, fordításkutató, aki éppen a különböző műfajok fordításának nehézségeiről beszélt, egyszerre csak egy operaáriát kezdett énekelni csodás hanggal (demonstrálva a nyelvbeli különbségeket). Akkor még nem tudtam, hogy hamarosan nemcsak ő fakad majd dalra, hanem mindenki, beleértve engem is, ugyanis következett Tóth Árpád kórusvezető, aki talán az egész esemény egyik csúcspontja volt (bár tényleg nehéz választani), és egy pillanatra elhitette velünk, hogy együtt bármire képesek vagyunk, amikor szinte teljes szabadságot adva a nézőközönségnek, megénekeltetett minket. És láss csodát: bár különböző képzettségű, tehetségű emberek ültek a közönség soraiban, de a végeredmény határozottan jól szólt. 🙂
Személyes meglepetés volt számomra Gulia Anders szereplése, már olyan értelemben, hogy elsőre nem ismertem fel a nevét, de mint kiderült, ő írta a Bélügyek című könyvet, amiről már sokat hallottam, és rajta van a várólistámon. Ezek után még előrébb ugrott.
Sok mindenről nem írtam, babakutatásról, a tiszta és egyértelmű beszéd fontosságának hangsúlyozásáról, arról, hogy hogyan lehetne a Földön mindenkinek ingyenes internethozzáférést biztosítani, a biomimikri hasznosításáról… rengeteg gondolatébresztő előadást hallhattam, de persze közel tíz percbe nem lehet belesűríteni mindent egy adott témáról – őszintén szólva úgy éreztem magam, mintha egy kényelmes vonatfülkében ülnék, jó barátokkal, és néznék ki az ablakon, ahol érdekesebbnél érdekesebb tájak suhannak el, én pedig kedvemre válogathatok, hogy majd a legközelebbi ittjártamkor hol is akarok leszállni, melyik tájat akarom jobban megismerni.
Az biztos, hogy minden előadásban találtam értéket: némelyik szakmai megalapozottságával hatott rám, néha az erős és magával ragadó személyiség varázsolt el, aki tartotta, néha meg egyszerűen csak jól szórakoztam.
Az utolsó blokk után még volt egy levezető italozás, kötetlen beszélgetés, ahol megállítottam, hogy ez a közel 12 óra, amit a MÜPA-ban töltöttem, sokkal kevesebbnek érződött, pedig egyedül, és kicsit kétkedve érkeztem. De élményekkel és gondolatokkal telve, újdonsült jó ismerősökkel távoztam.
A Booktionös pólómat ajándékba kaptam, és azóta is büszkén hordom a Booktionök alkalmain, ha épp úgy adódik (értsd, ha épp nem felejtettem el kimosni). Köztetek is nagy sikere volt, van, és többen érdeklődtetek, hogy tudtok-e ilyet ti is rendelni. Bár tömeggyártást és merchandise pultot (egyelőre) nem tervezek, de természetesen ugyanúgy tudok, illetve kedves ajándékozóm segítségével tudunk rendelni bárkinek ilyen pólót, aki szeretne. (A pólórendelős oldal alapáraival számolva.)
Booktion! blog 